„’Magas’ vagy ’mély’ kultúra? Nemesi, ’történeti’ vagy paraszti, népi műveltség? Hol van a magyar élet alapja, melyre a nemzeti mult és jövő épülni fog?” – teszi fel a kérdést a „tragikus” népi-urbánus vita elmérgesedése után, 1941-ben megjelent tanulmánykötet, az Úr és paraszt a magyar élet egységében, amelyet Eckhardt Sándor szerkesztett és olyan nagyságok is írtak bele, mint Kodály Zoltán és Keresztury Dezső (no meg Ortutay Gyula). A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete által kiadott mű már a bevezetőben megadja a választ: „a magyar műveltség alsó és felső rétegei állandó körforgásban éltek”.
Talán túl vagyunk azon a koron, amikor egyszerre gyanúsították a régimódi nézetek képviselőit elitista arisztokratizmussal és bőgatyás parasztromantikával. Sokan viszont még ma is megkapják, ha például figyelemre méltónak tartják régi korok társadalmi tagozódását és az arisztokraták által közvetített, képviselt műveltséget, hogy csak azért tetszik nekik mindez, mert nem jobbágynak, hanem földesúrnak képzelik magukat. És akkor még nem is beszéltünk a polgárságról és azokról a nézetekről, amelyek állandóan az önzőnek beállított középosztályt szapulják, miközben amúgy épp a középosztályosodás és az abban való megmaradás lenne a cél.
Nem csak politikai, hanem esztétikai kérdésről is szó van: integrálhat-e arisztokratikus, még inkább pedig népi műveltségi elemeket egy urbánus polgár? Nem értelmiségi öncsalás ez, a lehetetlennel való próbálkozás, esetleg hamis romantika, leereszkedés, a múlandó múlásának nemkívánatos visszatartása? Sőt, egyáltalán, van-e tiszta arisztokratikus és tiszta népi műveltség?
/Reakció blog. 2016. január 31. írta: dobray/
