A magánynak, mint az izoláció alanya és tárgya közötti viszonynak a dualitás a logikai alapja. Metafizikai dimenzióval csak akkor bővül a kép, amikor ez a dualitás dualizmussá válik, amikor az alany vágyának tárgyától magát ontológiailag különbözőnek látja. És végül, a magány morális tartalommal akkor telik meg, amikor az alany ezt a valóságnak magasabb vagy tisztább formájától, vagy éppen a valóságtól magától való izolációként éli meg. Ha a kozmoszban maga körül széttekintő ember ezt a szuper-valóságot immanensnek fogja föl akkor az Ideák után vágyódik, ha viszont transzcendensnek, akkor Isten után. Ennek megfelelően beszélhetünk a metafizikai folytonosság megszakításának két fajtájáról: az égi és a kozmikus magányról. (részlet az előszóból)
