«A suta kis tükör elkészült, hogy körüljárjon a lelkek labirintusában, vaksi pillantgatással megpanorámázza az álmatagot, félelmetest, heroikusat és a rákavargó tölcsérekből meglássa a maga nyomorú életecskéjét...»
Ezzel a befejezéssel végzi Révész Béla új könyvének első, hosszabb darabját, amelynek ezt a címet adta: Regény a meg nem szabaduló prédáról. S ebben az egy mondatban benne van Révész szóötvözésének (másról csak így mondanám: írásának) minden jeles és minden kevésbé jeles tulajdonsága: nagy szuggesztív és képtámasztó ereje, zsúfolt túlfűtöttsége, eredetisége és eredetieskedése, sötét-vad szimbolizmusa, tétova lendülése, sikoltó végakkordba törése mondanivalójának, ami mindig problémás, mindig vigasztalan, mindig a társadalom s az egyén egyenetlen harcának egy részlete, mindig zaklató, mindig finom köntösbe burkolt, mindig zengő, büntető, dörgő, szerető és távoli, mint a zsidók Jahvéja.+>
A kis regény egy Géza nevű fiatalember sorsáról szól, jobban mondva: Gézának sorsa fölött álmélkodó, jajgató, nyöszörgő szavaiból, gondolataiból áll csupán, amelyek között, mint fatönk, gyökér a tavaszi folyón, úsznak a valóság menetének, a történésnek Gézán kívül levő mozzanatai: szavak és mozdulatok. Révész nem kívülről, mellette vagy fölülről látja az életet, amelyről szuggesztív, dús zenei szólamokat, leitmotívokat, jellemző szóakkordokat közöl az olvasóval, hanem belefúrja magát a beteg lélekbe (s van-e lélek, amely nem beteg?), körülveszi magát súlyos levegőjével, kóros ködével, amelynek minden lendületét, gomolygását megérzi s megérezteti (az a csudás, hogy mindezt csak szavakkal!) s amelybe a külső világ úgy feszül be, olyan erőszakkal, mint beteg szemébe a sápadt, éjjeli lázaktól ernyedtté csitult hajnal. ...
/Lackó Géza: Révész Béla könyve/ Nyugat 1922 / 24. szám+>+>
