Az az iszonyú év, az 1944-es év, márciusban hazánk német megszállásával, októberben nyilas hatalomátvétellel, közben légiriadókkal, bombázással, pincébe szorított vakondok-élettel, jegyrendszerrel, tüzelőhiánnyal, ivóvízért való sorbanállással, az ország mind nagyobb területének hadszíntérré válásával, az egymástól elszakadt családtagok miatti aggódással, családok tíz- és tízezreinél az elesett katonafiú, a férj, a vőlegény, az apa, a fivér elvesztésébe belenyugodni nem-lehet gyásszal, a frontvonalból való meneküléssel, katonaszökevényként való bújkálással, a bizonytalan jövőtől való félelemmel...: abban az iszonyú évben Magyarország tízmillió lakosa közül mintegy félmillió még ennél is rosszabbra riadt. Rájuk nem véletlenül hulltak a bombák, ha hulltak - őket célba vették a fegyverek. Ők a nemzeti nagy, általános szorongásból kitaszíttattak - hozzájuk névre szólóan, születési anyakönyvi adatok alapján, pontos lakcímre, házhoz jött a halál.
